- A nyolcvanas évek közepén, amikor airedale terrieremmel sétára indultam a kis vagy a nagyhárshegy felé, fölfelé menet a Szajkó utcán, netán a Tárogató úton, még találkozhattam a középmagas, karcsú, elegáns, ősz úrral, aki hosszú fekete kabátot viselt, melynek meglibbenő szárnya alól időnként kivillant sötétpiros bélése. Táskát szatyrot soha nem láttam a kezében, ellenben ezüstfejű pálcáját, melyet századeleji dandy módján könnyed tartással tartott jobbjában, s kutyámat, e kiváló elegáns fajtát megpillantva leeresztette, biccentett, megállt. Megvárta mig az eb illedelmes módon ismerősként azonosítja, aztán újabb biccentés után mindenki folytatta útját. 

     - Ezen rituálé közben egyetlen szó nem hangzott el soha, a kutya szervezte, inspirálta a találkozót, s ha végzett, ment mindenki a dolgára. Idegennek, nem odavalónak, sőt kissé zavarónak is éreztem olykor e két arisztokratikus lény találkozásakor egyszerű polgári személyem jelenlétét, és igyekeztem a találkozás meghitt pillanatai közepette illendően észrevétlen maradni.
     - Az ősz úr megjelenéshez tökéletesen rendben tartott ezüstös hajzat, valamint angolos rövid bajusz is tartozott, melyet a sötét pálca ezüstös végével, hosszasabb találkozások esetén elgondolkodva végigsimított. Nekem szándékomban állt, hogy majd amikor eljön annak az ideje, magam is e megjelenési formát választom az ezüstfejű bottal és annak összes kellékeivel egyetemben, de a fürdőszobatükör, és minden egyéb  tükör már ekkor  gonoszul jelezte, hogy azzal az  ezüstös koronával bizony baj lesz. Mire időben odaérünk elfogy a korona...Talán ezért is fordítottam különös gondot terrierem szakszerű trimmelésére, hogy kettőnk közül legalább ő legyen méltó  korábbi elképzelésemhez.

        - Amikor Box, elég idős volt már, s a póráz megaláztatás lett volna számára, szabadon járt. Ha pedig  találkoztak, egyre ráérősebben vizsgálták egymást. Az ezüstfejű sötét pálca végisimított lassan a kutya valamely oldalán, megvakargatta barátsággal a füle tövét aztán könnyed csappantással a farka környékét illette, és mindketten továbbindultak.

        - A kishárshegy oldalában volt egy kis tisztás, gyakran nézegettük onnan a város feletti napfelkeltét, s amikor hátsó lábaira megbénult, s ölbe vittem le a kertbe, tudtam, hogy előbb utóbb oda fogom eltemetni.
     - Arccal, vagy ami neki van  a felkelő nap felé fordulva. Kicsit érzelgősek voltunk mindketten, nagyon összeszoktunk a hosszú erdei séták alatt, s nehezen tűrte, ha magára hagytuk. Ő most is ott van csak a tisztásból lett eleinte még cserjés, aztán végleg elfoglalta a fiatal erdő. Nem találkoztam sokáig az öregúrral sem, csak amikor a városba menet, egy Svácból, frissen kapott könyv olvasásába merültem az autóbuszon.

        - Jean Giono, Les trois arbres de Palzem - (Gallimard ) - rövidebb, hosszabb írások voltak benne, de nem novellák, inkább tárcanovellák, vagy a mai észjárás szerint blog bejegyzések. Teljesen elmerültem az olvasásban, ám egy pillanatra oldalra nézve valami fekete és sötétvörös villant mellettem. Hirtelen magamhoz tértem, összecsuktam a könyvet, s felállni készültem, hogy átadjam a helyem, amikor egy kéz - a feketekabátos ősz úr könnyű keze volt - féluton megállított. Ezt a könyvet ülve kell olvasni - mondta, határozottan, s egy puha mozdulattal visszatessékelt az ülésre. Akkor láttam utoljára...

 

Komor András: Jean Giono magyarul
«Zeng a világ» - Révai-kiadás

         "Egyik legszebb elbeszélésében, a Prélude de Pan-ban, Giono az ember és a csoda találkozását írja le. Búcsút ünneplő faluba érkezik Pán. Nem ismerik meg, hisz nincs rajta semmi feltűnő, ha csak az nem, hogy a Központi Kávéház vendégei közé ülve, mindössze egy csupor vizet rendel, hogy vállára galamb telepszik s az asztalra, maga elé, három fenyőtobozt rak ki s annak magjait kezdi ropogtatni. Nem űz varázslatot, a falu harmonikásától nótát rendel, a dalt százszor hallotta, jól ismeri mindenki. Nem tudni, nem venni észre, mikor kezdődik a csoda: mikor kapja rajt magát ez is, az is, hogy lábát emelinti s táncolnia kell, mikor siklik át a tánc különös, embernél erősebb bódulatba; a táncolók közé állatok vegyülnek, ki lóval, ki tehénnel ropja a táncot, egyre szédültebben s megfeledkezve a maga emberségéről, hogy végül ember s állat összeölelkezve együtt roskadjon a földre, részegen a tánctól s valami megmagyarázhatatlan, mindent elborító szerelemtől.

Jellemző ez az elbeszélés Giono egész munkásságára, jellemző nem csak írói értékeivel: hirtelen elénk elevenülő alakjaival, behízelgő hangulatú bukolikus légkörével, váratlan ötleteivel s merész jelzők, játékos mondatok között sikamló stílusával. Giono minden regényének egyik alkotó eleme a csoda, de mindig észrevétlenül érkezik, nem tudni, mikor lendül át a valóság a hihetetlenbe, mi benne még a földi élet s mi már a mesék varázslatos világa. Giono alakjai soha egy pillanatra sem tagadják meg földi lényüket, mi sem idegenebb tőlük, mint a «költőivé» stilizált hanghordozás és gesztus, munkások és parasztok, életüknek minden földi ízével és szagával; s mégis valahogy a föld fölött járnak, súlyos, kemény léptekkel s mégis lebegve, sikerül mindig a levegőbe emelkedniük, a mesék megszokott attributumai nélkül mesehősökké lenniük........"

 - - -

      "Gionót nem könnyű fordítani; aki tolmácsolására vállalkozik, annak legkisebb árnyalatáig ismernie kell a népi nyelvet, de tartózkodnia, sőt «elvből» idegenkednie kell minden népieskedéstől; mindúntalan paraszt szájára illő egyszerű szavakat kell találnia, amelyek mégis csengjenek, árnyaljanak, merő szónál többek legyenek. Ha valaki, Illyés Gyula volt való erre a feladatra; az ő stílusában megvan a gionói földközelség s a szürrealista neveltség eredménye, a földfölötti lebegés. Mai irodalmunk európai (s latin) érettségét bizonyítja, hogy a legnehezebb stílusú francia írók méltó közvetítőkre találtak: Proust és Giraudoux Gyergyai Albertben, Montherlant s most Giono Illyés Gyulában. Bár lenne a Zeng a világ-nak messzibbre hangzó sikere, hogy követhetnék Giono egyéb s a francia regionalizmus többi íróinak, elsősorban Ramuznek legjobb regényei. A magyar olvasó gyönyörűségén túl, a magyar irodalomnak hozhatnának új problémákat s ami ezzel egy: jelentős gazdagodást....."

Nyugat ./.1940./.1940.1.szám./.Figyelő.

      - Aztán kitört a háború és Giono fasiszta lett. Állítólag...Akit nem illett szeretni az többnyire nálunk megbélyegzetté vált, és az összes többi felszabadított országban is menthetetlenül legalábbis fasiszta lett. Ő valószinüleg olasz származása miatt kapta a titulust. Mussolini árnyéka rá is rávetült. Kerestem ennek fellelhető nyomait a gugliban, mert hallottam korábban a lekezelő megbélyegzést, de semmit sem találtam. Van viszont róla elnevezett irodalmi díj, és rengeteg méltatás, sikeres film a közelmultból, valamint nagyon mélyreható számomra olvashatatlan és érdektelen boncolgatás, hogyaszondja', metalepszis pl. a Gionoi művek sajátos gondolatvilága...stb.  ( jajajaj.....) Ha egy aktfotót nézek, eszembe sem jut, hogy ott oldalt azt az izomköteget valami éles késsel felhasítsam és megvizsgáljam az izomzat belső állapotát, kémiai összetételét, és annak valamiféle feldolgozásával bizonyítsam a hölgy szépségét, esetleg lerobbantságát...Más a hentesüzlet, ahol súlyra mérik a dagadót, és mást, egészen mást jelent számomra pl Giono amúgy egészben, ahogy valamely írásában széltében, hosszában, felszínen csillogva, vagy mélyebben alámerülve megnyilvánul.

        - A háború alatt ez a "fasiszta" vett például egy komplett birkanyájat, hogy valami tőkéje legyen családja fenntartásához. Felvonult velük a hegyekbe, fogadott egy helybéli pásztort és rábízta a bégető birkanépséget. Aztán egyszer a pásztornak valami dolga akadt, megkérte a tulajt vigyázna a birkáira amíg lemegy a közeli városba. Semmi az, gondolta Giono, kiáll a birkák elé, sétálgat olvasgat, a birkák meg legelésznek...A pásztor eközben megborotválkozott rendbe hozta magát a kalyibában, a kutya pedig ragyogó szemekkel, élénk tekintettel mozdulatlanul várta az író parancsait - menjen csak - szólt még Giono a pásztor után...

       - Alig tűnt el a fiatal férfi, egy oldalvást legelésző birka kezdett eltávolodni a nyájtól. Giono füttyentett a mellette álló éber kutyának, aki leste minden mozdulatát, de nem mozdult. Hiába füttyögött, hiába kiabált, a szerencsétlen állat nem tudta mit akar a "gazda". Szemmel láthatóan várta a számára érthető parancsokat...Giono egyre rémültebben rohangált a hegyen, háta megett az igyekvő kutyával, itt ott látott eltűnni néhány birkaszerű árnyat, de semmi többet  Mire besötétedett a nyáj már végképp nem volt sehol. Még lelkifurdalása is kerekedett, amiatt aggódott, mit fog szólni mindehhez a pásztor...?

        - Nagyszerű írást firkantott később az eseményről, s egyúttal sok levélre válaszolt is egyben, melyekben városi álmodozók nyavalyogtak álmaikról miszerint, ó ha megtehetném és ó, ha elvonulhatnék valahová és ott óóó, magányomban mi mindent csinálnék, mi mindenre volnék képes ahelyett, hogy itt a hivatalban, a bankban, a mit tudom én hol senyvedek.....kerámiáznék, és írnék, esetleg birkákat őriznék a jó levegőn távol a város zajától stb, stb....Ó,óó ha mindezt megtehetném...Ó,óóó

        - A pásztor visszaérkezvén a városból egyáltalán nem csodálkozott. Mintha számított volna az események alakulására. Ismerte a hegy minden zugát, a sötét éjszakában bejárta kutyájával a vidéket, aki ekkor feltünően értelmesnek mutatkozott, s rövid időn belül összeszedte a nyájat, mert ez egy szakma - teszi hozzá Giono, mint az összes többi, amiről oly sokan széplelkek és süldőlányok vágyakozva, rajongva és átszellemülten álmodoznak.