Mi kell a magyarnak, ha felbuzdul benne a hatalom izgató, semmivel nem pótolható mámorítón kívánatos érzése...? Pénz, paripa, fegyver...? Ezek is persze, lehetőleg mind a három egyszerre, de a legfontosabb egy írósztal. Egy valódi, saját íróasztal.
Rózsa Sándornak is volt a maga táborában a lóvásártér sarában, Isten szabad ege alatt. Erre könyökölt nádfonatú székében ülve a csaták szünetében, tán még aludt is alatta egy keveset. Ruhájuk, élelmük szinte semmi, a rongyos csapat alaighanem éhezett erős tilalom kényszerűségében, mert a betyárseregnek semmiféle lopás nem volt megengedve, de a parancsnoki íróasztal bármilyen is legyen ott tanyázott mert az íróasztal hatalom maga. A pozíció, és a lehetőségek előszobája mint tudjuk.
Napjainkban is az, de légkondicionált terekben az, papírokkal fontos irományokkal megrakottan az, vagy éppenséggel tüntetőleg kopárra rendezetten, mögöttük pedig drága forgószékekben díszelegnek az aftersékkel illatosított, kemény forintokért szalonborostás fehérgalléros zsiványok. Na ez egy elég ostoba, hosszú nyakatekert mondat volt, de semmi vész, megérdemlik.
Mostmár azonban ne én fecsegjek, jöjjön Krúdy, és maradjanak veszteg mindazon gondos kiegészítők, akik mondjuk a Veszelkát dupla vével szeretik látni, az alábbiakban úgyis a mester szava a döntő:
"A verseci határban, nem messzire attól a helytől, ahol a vándorcigányok tanyáztak sátraik alatt, patkótüzesítő fénylő tüzeiknél: a lóvásártéren táborozott Rózsa Sándor a legényeivel. Távol mindenféle rendes katonaságtól, elkülönítve a városi kaszárnyába elhelyezett Hunyadi-huszároktól, ahová tulajdonképpen beosztották a lovasokat. Szabad ég alatt, úritököt és úri arcot pirosító novemberben egy szál gatyában járt a legénység a korlátokkal körülvett vásártéren, kipányvázott lovai között.
Szünetelt a harc. A legényeknek egyéb dolguk nem akadt, mint naphosszat tárgyaltak, alkudoztak, kupeckedtek különböző lovakról az odasettenkedő vándorcigányokkal. Természetesen sohasem volt eredménye az alkudozásoknak - honnan volna pénze a szegény cigánynak, a még szegényebb betyárnak lóvásárra? -, de mégiscsak eltelt az idő.
Néha ellenben eljöttek a tiszt urak is a táborból. A Württemberg-huszárok, akik nemrégen még a császár fehér kabátját hordták, és most nem győzték elég szorosra varratni az ezredszabóval Kossuth kávébarna atilláját. A Hunyadi-huszárok, akik nemcsak az ellenség vérével fényesítették kardjukat, hanem krétával is - jaj lesz a temesvári szép hölgyeknek, ha ezek a nyalka fiúk beteszik a lábukat a városba! De ellátogatnak a betyárok lovainak megtekintésére a híres 9-ik zászlóalj tisztjei - a vörössipkások -, akik tegnap még tanári katedrán tanították az ifjúságot, a tanácskozó zöldasztalt verdesték a megyei gyűléseken, vagy az oltár előtt áldoztak az Úrnak: a legvitézebb és legintelligensebb zászlóalj tisztjei, akik még félig polgári öltözetben csatáznak, majd csak akkor szabat nekik ruhát Damjanich, amikor a zászlóaljból minden negyedik ember elesik a szenttamási sáncoknál.
A tiszt urak nem csupán kupeckedési szempontból nézegettek a betyárlovak szájába meg a farka alá, hanem gyűrűvel ellátott, horgolt erszényt is előhúztak a dolmányukból, és az ezüst Máriásokat megcsengették a szegény betyárgyerek fülébe.
Nagy volt a kísértés, de mindig helyén volt Rózsa Sándor, aki dörmögő szóval véget vetett az alkudozásoknak:
- Nem eladó a ló! Nincs nekünk egyebünk, mint a lovunk. A tallérokra nem ülhetünk fel.
Valóban, a szegedi diadalom után nagyon lerongyosodott Rózsa Sándor szabadcsapata. Az asszonyok, szeretők eljöttek ugyan a katonák után, és elhozták a heti tisztát és a friss cipót - most is éppen ott főztek az asszonyok a bográcsokban a táborhely körül, köztük Veszelka Juliska, aki "Sándor bácsi" után hordta a tiszta inget -, de egyébként a ruházatban nagy fogyatékosság volt.
Rongyosak voltak, mint az igazi szegénylegények.
Akinek subája volt, az még csak elfedhette valahogy szegénységét. A suba alatt egyforma az asszonyköténnyel toldott-foldott nadrág, valamint a fekete gatya. De subája akkoriban is csak "gazdag embernek" volt. Voltak szűrök, amelyek tán még a Rákóczi-hadjáratból maradtak, vásott csizmák, amelyek hetedhét országot bejártak, mielőtt a déli harctérre kerültek volna; kalpagok, amelyeknek csak a karimájuk volt meg. Békességes időben a jó isten rongyainak nevezik a szegény ember ruházatát, de téli háborúban, amikor a varjú tolla kifényesedik a bőséges lakomától, messzi vidékről eljönnek a nádasok farkasai és rókái a csataterekre: a jó isten rongyait úgy hívják, hogy a szegény katona káromkodása.
A cifra betyárgyerekek a pár hónapos háborúban elnyűttek, mint a bocskor. Sarkantyúja se volt mindegyiknek, némelyiknek csak egy fél; szeretője se volt minden legénynek, aki meggereblyézte volna vállig érő haját, kukoricaszakállát, fókabajszát. Tilalmas dolog volt az embernek "segíteni magán", mert a rendes honvédnek szabad volt néhanapján egy kakast a dobba dugni (ha senki se látta), de Rózsa Sándor legényeit nyomban főbe lőtték volna, ha csak egy gomb is elvész a kezükön.
Így járnak a nehéz életű emberek, amikor a becsületes emberek közé keverednek: mindenki a körmükre vigyáz.
Hogy, hogy nem, Csecse Flórián mégis "szerzett" egy lovat, amelyet azelőtt nem láttak a vidéken. (A betyárszem élete végéig nem felejti el azt a lovat, amelyet egyszer látott.)
Méghozzá fehér volt a Flórián lova, mintha egész életében esküvői kocsi elébe lett volna ragasztva. Egyébként tizenhat markos kanca volt, csak a háta volt kissé túros.
A vándorcigányok eszeveszetten ugráltak be a karámba az új ló hírére, lángoló szemmel, izgatott szóváltással, nekibolondulva bujkáltak az új ló lábai között, a legkisebb termetű is lemérte a lóról a tizenhat markot, aztán olyan esküdözésbe, átkozódásba kezdtek a ló árára vonatkozólag, hogy még Rózsa Sándor is felemelte a fejét - az íróasztalánál.
Úgy ám, Rózsa Sándor íróasztalnál ült a táborban, mint ahogy odabenn látta Versecen a tábori irodában, ahol a raporton sűrűn megjelent.
A betyártábor közepén állott egy ócska, tintafoltokkal jól teliszórt íróasztal, mellette egy nádfonatú szék. Itt üldögélt Rózsa Sándor, mint parancsnokhoz illik.
A cigányok nagy zsivajgására levette könyökét az asztalról, és mogorván magához intette Csecse Flóriánt.
- Hol vetted ezt a lót?
- Vettem - felelte dacosan a szökött huszár. - Se szeretőm, se ingem, se gatyám. Tán lovam se legyen a gyöngyéletben?!
Rózsa Sándor egy fokkal magasabbra emelte a hangját:
- Hol vetted a lót?
- Fogtam az országúton. Gazdátlanul bitangolt.
Rózsa Sándor bólintott.
- Tán lelökted róla a gazdáját?
- Leesett az magától, mikor kicsit rászóltam.
- Jól van. De ha a ló gazdája jelentkezik, tudod, hogy mi vár rád? Hat lat ólom és hat lat puskapor.
Csecse Flórián vállat vont, ment vissza a lovához, és gyönyörködve hallgatta a cigányok kupeckedését.
- Legfeljebb húsz forintocskát ér a ló - jelentette ki a cigányok vajdája.
- Nem adom százért sem - felelt foghegyről az egykori huszár.
A cigányok erre gyalázkodni, becsmérelni kezdték a lovat, míg Csecse Flórián közibük vágott a karikással.
A lóvásártéren már ott kanyargott az a jóféle illat, amelyet a rotyogó gulyáshús áraszt a bográcsokból. A betyárok asszonyai, rózsaszálai főzték az ebédet. (Csecse Flóriánnak nem főzött senki, de mégis ő volt a legbüszkébb ember a táborban.)
A Rózsa Sándor íróasztala mellett, a szabad térségen Juliska sürgött-forgott piros papucsában, rózsás szoknyájában, pipitér-kendőjében. Nagyot fejlődött az egykori pesztonka egy esztendő alatt. Az arcvonásai tán még szelídebbek, még nyájasabbak lettek. Tünemény volt ez a leány. Nem volt se szomorú, se vidor. Csak amolyan csendes, nyájas, kellemetes, amilyen a magyar női természet.
Rózsa Sándor a nagy ökle megől néha megajándékozta egy pillantással vagy egy mogorva szóval Juliskát.
A leány évődve felelt:
- Ugyan ne legyen kend mindig mérges, Sándor bácsi!
- Ha már ilyen a természetem - felelt megenyhülve a betyárvezér.
Ha az asszonyok ottidőzésekor eszébe jutott valamely tiszt úrnak a karámot felkeresni: annak ugyan bő zsebének kellett lenni, hogy a betyárok gyilkos tekintetét eltarisznyázhassa. Vasvillaként öklelő szemeket vetett a cifra tiszt úrra még a legvénebb betyár, Harangozó Jóska is, akinek pedig csak egy töpörödött anyóka hordta a tiszta ruhát, hol a pusztai gémeskúthoz, hol a szegedi börtönbe. Most a táborba is utánajött a maga vénemberének.
A tiszt urak ezért csak délután látogattak el a táborba, amikor az asszonynép papucsa már elkotyogott, elpattogott a lóvásártérről - csoportosan mentek hazafelé. Juliska sohase mulasztotta el lelkére kötni Rózsa Sándornak:
- Aztán ha nagyon haragszik, Sándor bácsi, csak mindig arra gondoljon, amit kendnek a Bibliából olvastam.
- Tudom, tudom. Illésről meg a cimborájáról, a hollóról...
(Sohase tudott meg többet a Bibliából a betyárvezér.)
A betyárcsapat hadbiztosa tulajdonképpen egy Parcsetics nevű őrnagy volt. Ő közvetítette a betyárokkal Damjanich rendelkezéseit, valamint felügyelt arra, hogy a szabadcsapat el ne vaduljon a tábortól.
Parcsetics határőrvidéki tiszt volt azelőtt. Szemes, mint egy finánc, ravasz, mint egy csempész. Nagybátyja a karlócai pátriárka, aki az ellenség egyik főembere volt. Parcsetics hadba szállt a nagybátyja ellen, mert az nem volt hajlandó kifizetni az adósságait, amelyekért a rendes hadseregből a granicsárok közé helyezték az őrnagyot.
Parcsetics minden délután a Rózsa Sándor íróasztalánál írta meg a jelentését. A betyárvezérnek ilyenkor át kellett engedni a székét, ő maga állva maradt, amit nagyon szégyellt a legények előtt.
- Nagy baj lesz ebből a fehér lóból! - vágta oda fél szemmel az őrnagy.
- Ha baj lesz, a mi bajunk - felelt Rózsa Sándor öklével az asztalra támaszkodva.
Mire estefelé gérádzani kezdtek az utak a szürkülettel beálló fagytól, jött is az őrnagy két szuronyos katonával Csecse Flóriánért.
Panaszt tett a lopott ló gazdája, a bogsáni jegyző.
Az egykori huszár megsimogatta a bajcsináló kanca fejét.
- Csak azt sajnálom, hogy nem ültem rajta kedvem szerint.
Ezzel vitték is be Csecse Flóriánt a börtönbe. A tábortüzek mellől a legények némán, sötét tekintettel néztek a bajtársuk után. Megpiszkálták a tüzet, és a tőzegből keserű, szemet maró füst szállott fel.
De elvezették a fehér lovat is a karámból, amire a betyárok még komorabban nézegettek.
Rózsa Sándor nyakába kerítette a subáját, és utánaballagott a betyárnak, lónak. Mély nyomokat hagyott nehéz lépése a jeges sárban.
Csecse Flóriánnal nem sokat teketóriáztak. A hadbíróság nyomban összeült, és lókötés miatt halálra ítélte a betyárt, és nyomban betették a siralomházba. Csecse Flórián egykedvűen fogadta végzetét. Csendesen hallgatta a franciskánus atya imádkozását.
Rózsa Sándor ezalatt a porkolábbal beszélgetett:
- Ki adhatna kegyelmet Flóriánnak?
- Kiss Ernő tábornok úr, de ő most távol van.
- Ki parancsol helyette?
- Vetter tábornok úr, de az meg Temesvárott van.
- Hát itt helyben kicsoda a legnagyobb kutya?
- Asbóth ezredes úr, de ő nem szokott kegyelmezni.
- Hát úgy is jól van.
Így beszélt Rózsa Sándor, és bekiáltott a siralomház nyitott ajtaján a gyertyák között üldögélő fogolynak:
- Jó éjszakát, Flórián! Reggel mi is ott leszünk.
Alighogy világosodott a reszkető éjszaka, Flóriánt falhoz állították. A betyár a csizmája orrát nézte egész idő alatt. Nem szólt egyetlen szót sem, nem vetett egyetlen búcsúzkodó pillantást sem erre a szép világra.
Pedig láthatta volna a kirendelt katonaszakasz körül felsorakozni Rózsa Sándort az embereivel. Egyiknek-másiknak kilátszott rongyos szűre alól a fokos vagy a csákány nyele.
Egy közkatona bekötötte kendővel a Csecse Flórián szemét, és feszes tartással a parancsnokoló tiszt elé lépett, és háromszor pardont kért az elítélt számára.
Mikor harmadszor is elhangzott a tagadó válasz, Rózsa Sándor legényei felmorajlottak, mint váratlan szélroham.
De nem volt még idejük semmibe se kezdeni, mert lódobogás hangzott fel az utcán. Fehér kendőt lengetve közeledett nyargaló paripán Damjanich adjutánsa. A vezénylő tiszt leeresztette felemelt kardját. A katonák lábhoz tett fegyverükre támaszkodtak.
- Kegyelem Damjanichtól! - kiáltott messziről az adjutáns.
Rózsa Sándor kalapját kezében forgatva jelentkezett Damjanich kvártélyán.
- Nem ingyen adtam kegyelmet - mondotta az oroszlán. - A lókötő betyár háromszor is halált érdemelne, de még az ólomért is kár. Kendre való tekintetből adtam pardont.
Rózsa Sándor parasztos alázattal súrolta talpával a padlót.
- Hát mi legyen a fizetség Csecse Flóriánért?
- Holnap Lagerndorfnál megütközünk a rácokkal. Kend a legényeivel és a Württemberg-huszárokkal megkerüli az ellenséget. Éjfél után van az indulás.
- Meglesz a fizetés, őrnagy úr! - felelt Rózsa Sándor.
A lagerndorfi csatáról azt jegyzi fel a haditörténelem, hagy a csatában nagyon kitűnt bátorságával Rózsa Sándor - egymaga öt rácot levágott, hetet lelőtt -, de csata után még inkább megmutatta, hogy a harácsoláshoz ért legjobban. Kirabolt minden falut és tanyát, amelyet útjában talált. Strázsánál egy 1200 főnyi juhnyájra bukkantak - ennek még jobban megörült Rózsa Sándor, mint a rácoknak. Fehértemplom felé az elvágott rác sereg ökreit, teheneit kaparintották meg. Bobolics, az ellenség vezére két vezeték lovát veszítette el Rózsáéknál. De jajgatott a békés lakosság is mindenütt.
Az ütközet után Rózsa Sándor a birkanyájak, tehéncsordák, disznókondák élén úgy jelent meg, Damjanich táborában, mint a mesebeli gazdag ember. Büszkén ült lován, és úgy dagadt az önérzettől, hogy nem is igen fogadta régebbi cimborái, a Hunyadi-huszárok üdvözletét.
Behajtotta a nyájat a tábor kellős közepébe, azután sietett Damjanichhoz átvenni az elismerést.
- A lókötő betyárért olyan árat fizetek, mint valami hercegért - toppant be Damjanich kvártélyára.
Az oroszlán az ablakból nézte a zsákmány megérkezését.
Egy darabig hallgatagon méregette tetőtől talpig az előtte álló Rózsa Sándort, aztán nem bírván uralkodni magán, vérben forgó szemmel felordított:
- Takarodjon kend a szemem elől! Kend - kapcabetyár!
Rózsa Sándor azt hitte, hogy az ördög játszik vele. A füléhez emelte a kezét, és közelebb lépett az oroszlánhoz.
- Jól értettem, őrnagy úr? - kérdezte konfidenskedve. - Ez volna a hála és a jutalom a szerzett érdemekért?
- Kend jámbor szerb parasztokat, békés falvakat rabolt ki mindenükből. Az egész vidék a magyarokat átkozza, és ennek kend az oka. Kendet haditörvényszék elé fogom állítani.
- Engem? - felelt csendesen Rózsa Sándor, és a parasztdölyfösség a következő elbizakodott szavakat adta a szájára: - Engem csak egy ember ítélhet el vagy menthet fel: Kossuth Lajos, akit egyedül szolgálok!
Az egykori haramiavezér katonásan tisztelgett, és kifordult a szobából. Még aznap este Pestre indult néhány cimborájával a déli harctérről.
Pestre - Kossuth Lajoshoz."
Voltak előzményei a hadbavonulásnak, mert egy alkalommal Rózsa beosont Szegedre egy Kőműves nevezetű zugügyvédhez, hogy kérelmet írasson vele a kormányzóhoz. Százötven pusztai katonáját igérte önnmagával együtt ha pardont kap tőle. Kegyelmi kérvény volt ez, vagy üzleti ajánlat, ki tudja, én az utóbbira tenném a hangsúlyt, mindenesetre Kossuthnak szüksége volt hadrafogható emberekre, és elfogadta az ajánlatot. A választ Jókai Mór hozta a pusztába, de nem tudván szemályesen átadni a következő levelet küldte a kormányzóhoz:
Teljes hatalmú
országos biztos úr!
Rózsa Sándor amnesztiáját kézbesítettem.Eljárásom kissé divergált a vett utasítástól, de a körülmények, úgy hiszem, igazolandják.A kérdéses hadnagy (Rózsa) jelen nem létében a bocsánathirdető levelet Lukácsy Károly első őrmesternek adtam át, mint ki ez ügyben maga legtöbbet fáradozott, azon utasítással, hogy rögtön keresse fel Rózsa Sándort, és a kérdéses feltételeket tudtára adva, rögtön indítsa meg már 280-ra szaporodott csapatjával rendeltetési helyére. Alázatos szolgája Jókai Mór.
Ezek után immár, mivel a hivatalos Közlönyben is megjelent Kossuth kegyelmi levele, már semmi akadály nem volt a dicsőséges szegedi bevonulásnak.
Könnyű volt kiadni a parancsot, hogy Rózsa Sándor elinduljon rendeltetési helyére, de Rózsa Sándor akkor még nem szokta meg, hogy vele parancsolgassanak.
Bár a hiúság, dicsekvés nem volt természete a meggondolt és rejtőzködést kedvelő betyárvezérnek, most mégis meg akarta mutatni a szegedi irigyeinek a diadalát.
Október 17-én hirdette ki a szegedi dobos a piacon Rózsa Sándor kegyelmi levelét, október 18-án, egy vasárnapi napon tartotta meg bevonulását Rózsa Sándor Szegedre.
Csípős, őszies időjárás volt, de az utcák mindenütt telve voltak néppel, az ablakok nyitva, a tanyákról bejöttek az emberek, hogy megnézzék a világcsodát: Rózsa Sándor vas nélkül megy végig Szeged utcáin.
Ott voltak a májusi nemzetőrök, akik bitófára kívánták Rózsa Sándort, de bezzeg csendesebbek voltak, azon igyekeztek, hogy senki se vegye őket észre. Rossz hírek érkeztek a Délvidékről. A rácok mindenütt fosztogatnak, gyújtogatnak, rabolnak, és minden épkézláb embernek a harctérre kellett volna sietni.
A gacsos pékek szépen behúzták a nyakukat, a halárusok a sarokkőre se mertek felállni, a papucskészítők pedig úgy hallgattak, mintha soha egy szót sem szóltak volna. De ott állt az első sorban egy napsugárképű, nyílott virág szemű, kontyba kötött hajú pusztai leányka is: Veszelka Juliska. Kis kosár volt a karján, mintha a betyárok után indulna...
Már feltűnik az őszi napban a lovascsapat, amint a piactér felé közeleg.
Elöl híres vasderes paripáján Rózsa Sándor.
Jellemző a vezérre a ruházata, mert a maga fantáziája szerint állította össze a tábori egyenruhát.
Állott ez égkék színű, bő, pandúros nadrágból, amelyet tenyérnyi szélesen szegélyezett a tábornoki lampasz, amely Rózsa Sándornál világossárga volt. Lobogós fehér ingét tűzpiros mellény szorította le; a mellény bőven kihányva színarannyal, juhászos ezüstgombokkal. Aranyrojtos nyakravalója, fokosa, karikása, pisztolya: minden a javából. A kalapja mellett nagy fehér strucctoll, mint a tábornokokén, amit aztán a harctéren levetetnek vele a süveg mellől.
Daliás jelenség volt a rövid nyakú Rózsa Sándor a nyeregben. Hiába, lóháton kevés ember tudott úgy ülni, mint ez a hírhedt pusztafi!
A legényei - százötvenen - négyes sorokban mögötte, éppen nem váltak szégyenére Szegednek. Fekete gatyás, fekete inges, kitisztálkodott, megberetválkozott hadfiak: csikósok, de mindegyiknek pisztoly a dereka övében, némelyiknek karabély a vállán. A lovaik pedig azokból a remek ménesekből valók, amelyek abban az időben még nagy számmal legeltek az Alföldön.
Gyönyörű felvonulás volt ez: betyáros, de fegyelmezett; színpadias, de szívet dobogtató. A legények kalapja mellett reszketett az árvalányhaj. Egyik legény se volt rongyos vagy züllött külsejű. Ragyogott mindegyik, mintha skatulyából húzták volna ki. S honnan tudta Rózsa Sándor seregét így felszerelni? Senki se kérdezte tőle, ő maga nem mondta senkinek. Olyanok voltak az idők, hogy senkinek se jutott eszébe tudakozódni arról, hogy mi történt tegnap. Mindenki azt kérdezte, hogy mit hoz a holnap.
Tóth Mihály, a szegedi főbíró a városháza erkélyéről nézte a betyárok erőteljes felvonulását. Körülötte volt egy-két szenátor.
- Ha most ezeknek a betyároknak eszükbe jutna kirabolni Szegedet? - dörmögte az egyik tanácsnok.
- Azt nem fogják tenni! - felelt összevont szemöldöke alól a bíró.
Igaza is volt. A betyárok végigtáncoltatták lovaikat a szegedi utcákon. A nép megbámulta őket. Mikor delet kezdtek harangozni, Rózsa Sándor sarkantyúba kapta a lovát, és kinyargalt csapatával a városból"
Forrás: Krúdy Gyula, Rózsa Sándor
Idebiggyesztek egy linket melynek a világon semmi köze nincs Rózsa Sándorhoz. Gengszterek klubja címmel ismerős a film, nemrég találtuk meg a jutubon a zenéjét. Nem tudtam róla semmit, csak tetszett. Kiderült Duke Ellington, The Mooche c. műve. Ebben a feldolgozásban van valami lódobogásra emlékeztető zaj a háttérben, mintha...De nem tényleg semmi közük egymáshoz, csak szeretem hallgatni, ennyi az egész.
Egyébként is hol vagyunk már a Cecse Flóriánnak beigért hat lat ólomtól és hat lat puskaportól...Fővesztés egy lóért..? Ma már egy fél országért sem jár ilyesmi, sőt, nyilvános fővesztés helyett szinte már országos megbecsülés és tisztelet jár. Azonkívül, nem is kapni lőport semmilyen üzletben. Mindenki megnyugodhat....Zene...!
http://www.youtube.com/watch?v=mVrIYpty4YA