Hűvösen titsztult a hajnal
Az ég alján már világosabbra sárgult a fénylő csík.
Sötét lilagőz felhők alól bújt elő egyre magasabbra, hogy beragyogja a kopár tájat.
Az őrmester nehezen, szuszogva ébredt.
Oldalt fordult, s félkönyéken, szemeit dörzsölgetve nézett körül a társaságon.
- Mind megvagytok – kérdezte álmosan.
- Hol lennénk – jött a válasz.
Szelei tizedes a tűz mellett gugolt, vastag bottal igazgatta a pattogó rőzsét.
Megint azt a hülye dalocskát dúdolgatta, amitől már előző eset is megfájdult az őrmester feje,
Pedig nem is attól fájdult meg tudta ő azt, inkább a novától, amit útközben szereztek.
- A szere-szeretőm, egy szere-szerecsen, egy szereszerecsen törzs főnök.
Ki, ele-elefánton tova lovagol és buzo-buzogánnyal lő!
A füli-füliben, két kari-karika, s a szeme-szeme szikrát szór, és úgy hívják, hogy Csam –Csam, Nyam-Nyam, Miszter Hakapeci Mór!
- Haggyja már abba, mordult rá az őrmeser. Únom…!
Szelei tizedes abbahagyta a nótázást, és szemtelen pofával megjegyezte.
- Kiabált egész éjszaka. Nem tudtunk aludni.
- El ne felejtsetek, el ne felejtsetek…- ezt kiabálta – mondta kissé szemtelen hangsúllyal, és föl se nézve tovább kapargatta a tüzet.
Az őrmester nem emlékezett, hogy bármit is álmodott volna a hideg éjszakában
Fázott egész idő alatt, pedig egy pokrócot is talált a szerkocsiban, azt is magára burkolta.
- …el ne felejtsetek, el ne felejtsetek…!
Nem fogjuk elfelejteni, gúnyolódott a tizedes.
Az öt másik, aki a tűz körül üldögélt elégedetten vigyorgott.
- Szarok rátok – sóhajtott az őrmester. Felkászálódott, aztán elővette a kukkert és kimászott a horhos szélére.
A friss szántás árkaiban fehéren lapult a hó. A széles üres térségben csak egy kis házikó látszott néhány kopár akácfa alatt.
Semmi nem mozdult, de ott volt a teknő, a nagy fazék, és néhány tányér az asztalon.
Néhány méterrel arrébb még füstölgött a tegnapi máglya.
Elmúlt a tor. Madár se járt a tájon, szellő se mozdult, hideg téli reggel közeledett.
- Éppen a vacsorakonzerveket próbálták a tűzön melegítgetni, átfagyva szótlan komoran, amikor meghallották a távoli hegedúszót, s azt a jellegzetes gajdolást.
Előszőr macskanyávogásnak tűnt, de emberi hang volt.
Az őrmester felmászott a horhos szélére, onnan már tisztábban is hallatszottak a hangok.
Hatalmas tűz égett a kis ház mellett, bele-belekapva az akácfák ágaiba, s a tűz mellett emberek táncoltak. Tízen tizenöten lehettek, az őrmester még az arcvonásaikat is kivehette, pedig elég messze voltak. Figyelte a hegedűst amint körbejár, s meglepődött amikor egy fa mellett megállt az akasztott
Felnézett rá, neki játszott a hegedűs.
Akkorát ordított az őrmester, hogy az egész társaság felsietett a horhos szélére. Körbeadta a távcsövet, lássa mindenki amit ő látott.
- A szájából még lóg a cigaretta – dünnyögte mellette Szelei tizedes.
Az őrmester kikapta a kezéből a távcsövet, az asszony arcát mustrálgatta, s ahogy a máglya időnként rávilágított, ő is meglátta a cigarettát.
Aztán azt is látta, hogy egy férfi három csontot tartva a kezében dühödten kiabál. A táncolók nem törődtek vele, a többiek meg ki akarták kapni a kezéből.
Nem engedte.
Hátrált, kést kapott fel az asztalról és előrenyujtotta.
A némajelenet csak néhány pillanatig tartott, mert egyszerre a táncolók is abbahagyták és mindenki kiszaladtt a fák alól.
Az őrmeser követte a tekintetüket, s a táj barna rögeire telepedett fehér párában meglátta a közeledő traktort.
Öreg hoffer közeledett rázkódva a rögökön, hátul a rendőr majd leesett róla.
Mire házhoz értek, az asszonyt már levágta valaki a kötélről.
Fiatal volt, tán még szemrevaló is, lehet, hogy ez lett a veszte.
Lassan egészen besötétedett, elhalt a hegedűszó is, csak a máglya világított.
Az is inkábbnn csak izzott vörös szikraesőt hányva.
A helyét senki sem hagyhatja el – mondta vacsora közben az őrmester, és kijelölte az őrség sorrendjét.