Középen, a fénylő sineken.
Szélfútta kannája lassan gurult tova,
meg meg állt.
Szitáló ezüstcseppek cirpeltek rajta.
Keze hívott, később fáradtan legyintett.
Maradjatok. Nem érdemes.
Lába körűl,
valami pirosas halványult
a kanna fehérjével.
Intett még egyszer,
s ahogy a lövések újra kelepelni kezdtek ,
legyintett megint.
S ekkor kilépett az oszlop takarásából,
fehér köpenyben,
karján kis piros kereszttel,
mely mit sem ért.
Kilépett, rohant a pergőtűzben,
rohant, cipője csattogott,
s, az a gyönyörű barna haja
csapzottan táncolt a szélben,
Istenem, amit annyira csodáltam,
mire lerogyva célhoz ért,
már nem volt sehol.
Nem volt már arca semmilyen,
Sem mosolygó, sem aggodalmas
A fénylő sineken két nő feküdt a semmire várva.
Az egyiket ismertem neve is volt, míg élt,
Van ma is,
Látom a sötét haját,
arcát, a mosolyát.
Légy boldog bárhol vagy
Te nagylány.
Mindörökre.
Várom a csodát, tudom nem hiába.
Várom, hogy újra lássalak,
Várni foglak míg élek
Hogy valamit csendben megköszönjek.
Jön mindig ősz,
hogy ne felejtsem széttépett arcod,
mely rámmosolygott, a hevült kamaszra,
szép voltál, szép vagy
s nekem szép maradsz.
Mindhiába.
Bizony, bizony ez így van,
szép Szentkirályi Klára!
