(Alcím:...Joseph Haydn szonátái és egy marék fehéregér...)
- Ergé vagy megbocsátja nekem, vagy nem, de kölcsönvettem három képet a sorozatából - muszáj volt, na..! Itt van mindjárt az első, amely Trianonra akar utalni, de ha nem írja oda, észre sem veszem.
- Engem a városkép érdekel, mert szeretem a korabeli békés városképeket. Tudom a mosónők korán halnak', s odalett ez az átokverte föld, ez a szép virágzó tündéri Nagymagyarország, de akkor is. Azt is tudom, hogy vannak szörnyűséges külvárosok, és máshol paloták, de most ez a kép van előttem, ez szól hozzám, csak erre figyelek.
- A világ elfordult a magyartól kérem, cinkosan összakacsint mind az összes a fejünk felett. Tessék nézni, tessék csak fényképeszkedni nyugodtan, hadd tudja meg a világ a fájdalmas igazságot....Egy pillanat, tessék csak várni, megigazítom itt ezt a ....
- Lekuporodik, megigazít, letisztít két galambszaros kavicsot valahol Ungvár környékén, rendnek kell lennie, legalább a külföld előtt. Mit is kérem, mondott LIFE...? Az merre is van ? Felfordult egészen a világ szörnyű volt kérem ez a nagy háború...
- A guggolós testhelyzet nem éppen kedvére való, még szerencse, hogy bridzsesszben jött, s volt hozzávaló térdzoknija, mert a szovjet' alatt még az sem volt kapható. Amióta azok elmentek, és főleg amióta az antant pocsékká tette a szép Magyarországot, fekete gyásszalagot visel a kalapján. Legszívesebben minden ruhadarabján viselne fekete gyászszalagot, de hogy nézne az ki a sárga birgerlicsizmán. Azt is neki kellett a tél végeztével rendesen kisámfáznia, mert már legényre sem telik. Az a kevéske kegydíj ami megilleti, az meg semmire nem elég.
- A képen egyébként valószínüleg tavasz van. Belvárosi gondozott terecske hirdetőoszloppal, kőszoborral. A napnak már van ereje, de a konflis kocsisa még pokrócot terít a térdére. A hosszúkabátos urak kalapot viselnek, a kocsisok kucsmát. Gyerek nincs a képen mert iskolaidő van. Andrényi bútorszállító takarásában egy automobil suhan. Személyszállító az is, mint az előtte haladó konflis. Világok találkozása. Angol model.
- A bútorszállító levette a ponyvát a kasról. Azzal sem kell majd bajlódnia ha már a címre ért. Karcsú úrhölgy siet kifele a képből, fekete boa a nyaka körül, kosarában tejesüveg a közeli új csarnokban vette, s útközben látta egy pillanatra a költőt egy kávéház ablaka mögött zónapörköltöt tunkolni vékony ujjaival. Kuncog, lesz mit mesélnie este bridzs közben. A társaság szereti az apró semmiségeket.
A második kép: Parasztok.
Nem ők voltak, csak hasonlók, nagyon, nagyon hasonlók, és a szekereik Budapest felé, nem Debrecenbe vették az irányt. Az öt, élelemmel súlyosan megrakott parasztszekér kora reggel indult,s délután tájékán ért nyikorogva Budán a Torockó térre. Ott megálltak a templom előtt, s a papot keresték. Dr. Jóó Sándor lelkész lejött, a Dorogiak pedig, mert onnan jöttek, parasztok, bányászok vegyesen, engedelmet kértek, hogy a szállítmányt az ő kezeibe adhassák. Szándékosan kerestek templomot, mert csak abban volt e pokoli zűrzavarban bizodalmuk. Távolabbról fegyverropogás hallatszott, a lovak nyugtalanul rázták a fejüket, ők pedig semmiképpen nem akarták a falvak összeadott szállítmányát kockára tenni. Meg hát, vissza is kellene érni még az éjjel, ha lehet....A nagy imaterembe hordtunk mindent, s akkor láttam először sült csirkét egészben. Kicsi volt és ráncos, de az illata csodálatos.
- A szekeresek hamar visszaindultak, s alig fél óra múlva már újra hordhattuk a zsákokat, mert teherautó érkezett a János kórházból. Dr. Jóó Sándornak ugyanis esze ágában sem volt szétosztani mindezt a "pesti nép" között, ahogy a felajánlók korábban javasolták, hiába gyülekeztek szatyorral a kézben egy kis potyára... Volt is zúgás, méltatlankodás, mert hát azok a kedves szekeres emberek, a "pesti nép" javára szekereztek idáig, nem való, hogy máshová vigyék az orruk elől. Dr.Joó Sándor nem vitatkozott, ismerte jól a pasaréti szomszédságot, akik gyakran méltatlankodtak a vasárnapi idegtépő, elviselhetetlen és embertelen harangzúgás miatt. Járt is aznap délelőtt a kórházban, a "pesti nép" érdemdúsabb java között "vérben és mocsokban", tudta jól mi a teendő. Szerinte ott van szükség minden ilyesmire, s nem volt apelláta. A sofőr biztos ami biztos vöröskeresztes karszalagokat húzott a férfiak karjára, velünk nem törődött, azt mondta bújjunk a zsákok mögé. Miután mindent behordtunk valami raktárféle helyiségbe, nekem felkeltette a figyelmemet egy oldalajtó mely félig nyitva volt a folyosó végében. Párás meleg áradt ki a helyiségből, s valami egyenletes halk zümmögés. Nem volt senki a közelben, beosontam, és elkápráztatott a látvány. Üvegkalickákban fehéregerek nyüzsögtek mindenhol, mint valami elvarázsolt egérbirodalomban...
Akarsz néhányat...? - szólalt meg mellettem egy kékköpenyes férfi. Elmerülten csodáltam az egereket, észre sem vettem, hogy bejött utánam. Mielőtt szóhoz jutottam volna belemarkolt a legközelebbi üvegkalickálba felmarkolt egy rakás sziszegve kapálódzó egeret és a kabátom zsebébe dugta....Na menj, be kell zárnom a raktárat meg ezt is - mondta és kitessékelt az ajtón.
Nem láttam sehol a többieket, azt sem tudtam merre indultak, én a Kútvölgyi kórházat megkerülve, a kiserdőn át rohantam hazafelé romos kripták között, ágyútűz, fegyverropogás hangjától kisérten egy rakás fehéregérrel a zsebemben. Anyám rögtön megtalált egy feladattal, alig bírtam néhány percet kicsikarni, mert nem akartam a lakásba belépni ennyi idegennel a zsebemben. A kisebbik imateremben volt néhány használaton kívüli bútordarab, egy szép redőnyös irósztal például, a kitelepítettek egyik ide menekített, s aztán itt felejtett bútordarabja, annak egy felső fiókjába borítottam az ajándék egereimet. Vacsora után némi kenyéradagot is juttattam nekik, de fogalmam sem volt mire lehet még szükségük a hirtelen helyváltoztatás során. Megnyugtató volt számomra, hogy legalább alulról nem fognak felfázni a kottákkal teli fiókban. Láttam ugyan, hogy a Kupay karnagy úr kottáin kénytelenek berendezkedni és valószínüleg Joseph Haydn zongoraszonátáit fogják bepiszkítani, de úgy gondoltam a karnagy úr amúgy is orgonán játszik, sincs szüksége semmiféle zongorakottákra.
A harmadik kép: cím nélkül
Ha sapka kellett, kapott az ember téli sapkát. Ilyet. A cipő préselt disznóbőr - hasonló nem is létezik manapság - melynek két rugás után szőrösen kifehéredik az orra. A puska is megfelelő, az enyém is ilyen volt - Mausernek mondták - és az arckifejezés is sokatmondó. Tulajdonképpen minden stimmel a képen, egykorúnak is látszunk, ezért biggyesztettem a képet két könyvem borítójára, csak éppen fejjel lefelé, és hosszabb kabátban. Különböző tárcáimban ujságkivágásként sárgult, mig megtalálta a helyét. A fiatal nyomdász nem értette, miért, de megcsinálta. Szóval jobb oldalon fenn, mintha gémkapoccsal éppen csak odatűzték volna...Muszáj a gémkapocsnak is látszódnia...? Muszáj.... és fejjel lefelé..!?..Igen...Maga tudja..!
Mára már illendőbb fejjel lefelé ott lennie. Majd talán néhány évtized múlva, vagy a századik évforduló tájékán, amikor már én sem leszek, meg senki más, ő sem, ha egyáltalán túlélte...Csak a legújabb generáció, akkor majd megfordulhat, s ha lesz hozz á ereje kiegyenesedhet.
A sűrű napok után, elég későn jutottak eszembe a fehéregerek. Kirohantam az imaterembe, katasztrófára felkészülve, de a fiókban népes családot találtam valami puha vattaszerű fészekben mely teljesen betöltötte a teret. Josep Haydn zongoraszonátáinak miszlikre aprított darabjaiban élt a rengeteg boldog, gondtalan fehéregér. Rózsaszín fiókegerek nyüzsögtek mindenfelé, és akkor elkövettem életem egyik legszégyenletesebb cselekedetét. Az orosz invázió, a szétlőtt város, barátaim eltünése, s az egész folytott légkör, a reménytelenség dühe tudom nem magyarázat, de mégis. Már leesett a hó, nem túl sok, csak néhány centi, kirohantam a parókia mögötti bokrosba, kiborítottam a fiók tartalmát, s rájuk kapartam a havat. Remélem gyors haláluk volt.
