Szentpéter’ nem ivott, nem dohányzott és kártyát sem vett a kezébe soha. A többnyire aprótermetű fonnyadt dereglyések között ő volt a kerekhusú, hatlábnyi magasságból rájuk mosolygó, jólelkű óriás.

Ritkán jött át hozzánk, a szalonba, leginkább fullasztó nyári estéken, amikor a dereglye vaskabinját még képtelenek volt lehűteni a Duna hullámai. Dereglyét mondtam, mert ebben a körben így illett. Azt a becsmérlő szót kimondani, hogy uszály, blaszfémia lett volna a javából.  Akkor is az, ha a kifejezést itt senki sem ismeri.

Az igazi dereglyének persze nincs is vaskabinja, mert az igazi dereglye fenyőfából van, és a timony is fából van rajta, mert ami vas ott nagyobb mennyiségben előfordult, az a csendesítő.

 

- A csendesítő valójában egy 30-40 méter hosszú, nehéz, vastag lánc volt, melyet, ha nem volt elég hosszú, drótkötéllel toldottak meg. A csendesítő alkalmazásának az is előnye volt, hogy elinduláskor a hajóval nem kellett megfordulni, ugyanis a csendesítőt az ereszkedés menetirányához képest hátul levő hajóorról bocsátották a vízbe. A hajó ezt a vízfenéken csúszó láncot vonszolta magával, s ezáltal haladása lassabb lett, mint a víz sodra, s a gyorsabb folyású víz ereje a timonyt s vele együtt a hajót a kívánt irányba nyomta. A kormánylapát ugyan ez esetben elöl volt, de a kormányzás szempontjából ez nem okozott zavart. Az erősebb sodrású Dunán a hajósok még kisebb vasmacskát is erősítettek a láncra. A csendesítésnek e módjai meglehetősen általánosak és elterjedtek lehettek, ezt igazolja a m. kir. minisztériumnak egy 1927-ben is érvényes rendelete, mely a folyamhajózás általános szabályainak 26. paragrafusában a horgony vagy lánc vonszolásának tilalmával foglalkozik (Sándorfi K. 1927: 166; a korábbi időszak hajózási törvényeire lásd: Kenessey A. 1869).

Bár a csendesítővel való ereszkedéskor a fáradt emberek pihenhettek, a farral való ereszkedés nagy előnyét mégsem ez adta, hanem az, hogy kritikus pillanatokban, amikor gyorsan meg kellett állni, a hajóorrban levő macskát (azaz horgonyt) azonnal leereszthették. Ezzel szemben, ha orral ereszkedtek, a macskát veszélyes volt leereszteni, mert a hajó ráfuthatott a macskára, s az beszakíthatta volna a hajó fenekét.

 

- De hol vannak ma már a fából készült dereglyék, és a timonyok..? Eltűntek, nyomuk sincs semmi, csak a macska maradt.

 

- Egy anekdota szerint Dvorzsálk amerikai tartózkodása során beleszeretett a mozdonyokba. Miután hazatért, diákjainak, akik valamely messzi tájékról utaztak haza be kellett számolniok, miféle mozdonnyal utaztak. Hány volt a kereke, hány a kéménye..? – fontos dolgok ezek zenei pályára igyekvőknek.

 

- Gyakran utazom vasuton. Öt kilométerre van a vonatállomás, odáig kerékpárral megyek mert fenn a nagyfaluban' is gyorsabb két keréken. Egy délután, fényképezőgéppel a kezében nyurga fiatalember ugrott le az első peronról, szaladt vagy ötven métert oldalt, csinált néhány képet a mozdonyról és visszaszaladt. Személyvonat volt, a leglassúbb, ami létezik, s ami mindenhol megáll. Ő pedig minden állomásnon és megállóhelyen kicsapta az ajtót, leugrott, elszaladt, csinált néhány képet a mozdonyról, és visszaszaladt. A lényeg, hogy mindig ugyan az a mozdony legyen, de mindig más háttérrel – mondta később, mert nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem miért csinálja. Amikor elmagyarázta, bólogattam erősen, mint aki érti és méltányolja a fáradozását, és azt is elhatároztam, hogy soha többé nem szállok fel az első peronra, csak a legutolsóra, ahol még lehet biciklit szállítani. Szeretem én az őrülteket, de nem mindig és nem mindenhol, leginkább olyan helyen, ahol minden megállónál vigyáznom kell a kerékpár épségére.

 

- „A harmadik vágány mellett kérem vigyázzanak, a harmadik vágány mellett gép közlekedik…” – mondja a pályaudvari hangosbemondó. Én egy mozdonyt látok közeledni, pirosat, motorosat. Szegény Dvorzsák! Ma már értelmetlenné vált a rajongása. Ha élne és mozdonyra volna kiváncsi, Budakeszire kéne mennie, a hegy tetejére, ahol sem sinek nincsenek, sem pályaudvar, de a Himnusz szobortól alig egy macskaugrásnyira néhány méternyi vason ott áll egymagában, feketén a mozdony.

- Mindig a brazil dzsungelben felépített operaházat juttatja eszembe. Igaz ennek a története, vagy sem, nem tudom..?

- A mozdony Budakeszi egyik legmagasabb pontján, a hegytetőn, a tüdőgondozó közelében, melynek kertjében vaddisznók kerülgetik az alkalmazottakat és a hüledező látogatókat, igaz.

- Bárki ellenőrizheti, ha akarja megtapogathatja. Tornyos kisfalumba' jövet mindig elhaladok mellette. Tulajdonképpen az én udvaromban is állhatna, a birkák körbe legelnék, és kamaszkoromra emlékeztetne, arra az időre, melyet a Vasútgépészeti Technikumban töltöttem a Damjanich utcában. Téli estéken begyujtanék a kazánjába és bevezetnén a gőzt a konyhába. A kocsma felőli oldalon lenne a helye, a nagy diófa és a törékeny kis birskörte között, ahonnan végig lehet látni a Batthyányi utcán, a templom felé, a buszforuló irányába. Ilyenkor kinn állanék az udvaron és kezeimet dörzsölve hallgatnám amint szuszog. A sípját óra működtetné, rejtetten, digitálisan, és jelt adna a buszra várakozóknak, mikor kell kirohanni a kocsmából...

 

- Szentpéter, eredetileg valamilyen közönséges Péter volt addig a napig amíg felfedezte a tragédiát. Mosolygott rajta, derekáig alig érő csöppnyi kis felesége is, aki életében először ezen a napon lépett volna, természetesen engedéllyel férje birodalmába.

 - Jeges' hozta egy este a sérült dereglyét, kikötötték, s néhány napig árván állt a parti sekély vízben. Vártuk heti váltáskor a valamilyen Pétert, s amikor megérkezett, s kinyitotta a kabin vasfedelét, csak a létra legteteje látszott ki a piszkos vízből. Csillogó felszinén ujságlapnyi szines nyomaton - fehér ruhájában kitárt karral áldást osztó szép szőke Krisztus ringatózott.

 - Péter és neje csendesen, mosolyogva nézték a képet, semmit nem szóltak, nem káromkodtak, munkához láttak, és estére mindent rendbe tettek. A kis kabin gyorsan kiszáradt a forróságban, szerintük lakhatóvá vált, be is költöztek. A dereglyések, akik erre jártak, s kirakodás után a Jeges'-re várva volt fölös idejük - segítettek mind mind, immár Szentpéternek és az ő párjának, mert a névadás is megtörtént, rögvest az első alámerülés alkalmával.

 

 - Néhány év múlva bolyongásom közben a Keleti pályaudvaron összetalálkoztam Szentpéterrel'. Civilben volt, hajósruhája vastag szíjjal átkötve a lábánál egy másik csomagon. Néhány csámpás vasasztal volt oldalt, néhány szék, s ezeket is csak utólag figyelhettem meg amikor az ismerős hang megállitott:… merre mégy timonyos..?

 

- Ő volt az, Szentpéter maga, ezúttal egyedül. Külföldről vártam vendéget, szerencsémre a vonat késett épp ezért bolyongtam, és egyáltalán nem bántam, hogy megszólított. A szeged környékéről való hajósok leszármazottja kifejezetten értelmes, olvasott ember volt, nem is értettem mit keres abban a durva környezetben. Amikor korábban feltünő érdeklődést mutattam egy este a timonyos dereglye iránt, sok mindent mesélt a hajózásról.

„Timonyos”-ként üdvözölt minden alkalommal, ha kirakodásnál összekerültünk, s a kötéllel vezérelt két hajótest lassú mozgása közben volt idő akár egy negyed óra is, hogy megtárgyaljuk a világ folyását. Mindig sajnáltam, amikor dereglyéje kiürülvén visszahúztam a kötelet, s elengedtem. Őt lassan tovább ringatta  a víz - valahol lejjebb lemacskázott, s a szétszórodott kavicsokat beleseperte a dunába.  Becsültem, mert tulajdonképpen ő tanított meg a rendes körtedobálásra’, és a kötélfonáshoz is jobban értett mint a kisfőnök aki holtidőben próbálta tanítani, de keze-lába béna volt hozzá, s inkább a kormányállásban pózolt hajnali öttől napnyugtáig.

- Szentpéternek’ köszönhettem, hogy már nem vágytam vissza olyan önkínzó módon korábbi helyemre, néha már mosolyogni tudtam a Művelődési központot körülvevő politikai, és egyéb bárgyúságokon, s főleg a hiuság olyan megnyilvánulásain, melyeket a közelben álldogálva észre sem vettem.

- Manapság, ha hajók közelében járok mindig kiváncsiskodom, de hiába. Fonott hurkot ma már nem találok sehol. Olyanra gondolok, melynek végét hurokba hajlítást követően visszafonják a sodratba. Sokkal erősebb, mint a hurok után odadrótozott. A visszafontat minél erősebben húzzák, annál jobban fog. Csakhát...sok munka van vele. Kézügyesség kell hozzá és türelem. A "van - másik" világban ezek nem sokat számítanak. Dobd el végy másikat..Ez ma már főszabály.

 - Tuladonképpen tőle tudhattam meg miért ragaszkodtak az akkori hajósok a "dereglyéhez". Mert már vasból volt ugyan és ötszáz tonnát is szállított de a működési elve nem változott.

 - A tiltást, mely a "csendesítőre" vonatkozott felváltotta a technikai fejlődés, és sok minden elmúlt, megváltozott, de a vízállásjelentést néha ma is szívesen hallgatom.

 

 - Amikor bemondták a vonatom érkezését, felhörpintettem a söröm maradékát, felálltunk, kezet fogtunk, s én irígykedve állapíthattam meg, hogy még mindig  több mint fél fejjel magasabb nálam. Majd még találkozunk - mondta, és én is ugyanazt mondtam. Majd még találkozunk...

 

Egy idézet ide kivánkoznék még - csak úgy - semmi különösebb értelme - de engem nagyon is érdekel. Úgy él bennem, mint a múltam egy darabja: